marți, 21 februarie 2017

Mennyire kék a szakálla Kékszakállúnak?

De te fabula narratur.
(Horatius)

Kass János: Kékszakállú (Kékszakállú herceg vára
c. sorozatból)
Rengetegszer írtak már Kékszakállúról. Mintha a történet valami lényegit, mégis nehezen kifejezhetőt mozgatna meg az emberek lelkében… Egyik kedvencem Angela Carter A kínkamra című novellája. Pedig kegyetlen sztori ez, férfi főszereplője többszörös gyilkos, aki szép lassan megpuhítja, majd csapdába csalja az eleinte vonakodó, ám a gazdagságtól, hatalomtól megszédült fiatal lányt.

Idősebb volt nálam. Sokkal idősebb; sötét sörényében színezüst csíkok húzódtak. Ám különös, súlyos, szinte viaszos arcát a tapasztalat nem barázdálta. A tapasztalat mintha inkább tökéletesen simára mosta volna, akár egy tengerparti kavicsot, melynek repedéseit az egymást követő dagályok lecsiszolták. És ez az arc (…) néha úgy festett, mint egy álarc, mintha az igazi, az az arc, mely őszintén tükrözte életét a világban, mielőtt velem találkozott, sőt, mielőtt megszülettem, mintha az az arc e maszk mögött rejtőzött volna. (A.C.)

Halaszthatatlan teendőire hivatkozva Kékszakállú nem sokkal az esküvő után magára hagyja hitvesét. Előtte azonban rábíz egy kulcsot, amely azt a bizonyos titokzatos kamrát nyitja, behajtani tilos jellel az ajtaján. Amikor mégis lenyomja a kilincset, az ifjú feleség elborzadva látja, hogy Kékszakállú előző feleségeinek tetemei vannak a szobában.
Kékszakállú problémája, hogy van egy elmélete, miszerint a nők csalfák, nem képesek megtartani az ígéreteiket, ezért be fogják csapni őt. S mivel egy jó teória mit sem ér bizonyítás nélkül, olyan nőt keres, akit megfelelőnek tart elmélete igazolásához. Elcsábítja kiszemeltjét, aki elég naiv, nem működnek a természetes ösztönei, ezért aztán befolyásolható és kíváncsi. Kékszakállú tehát nem szerelmes (aki szeret, az nem állítja kedvesét próbatételek elé), csak megszerzi magának a nőt, birtokolja és uralja őt. Aztán próbára teszi, s bár látszólag döntést kínál föl neki, pontosan tudja, hogyan fog dönteni. Az a nő, akit választ, bizonyosan kinyitja az ajtót. Mikor megpillantja a véres kulcsot, le is számol(na) vele nyomban, hogy ha már ilyen gyenge anyagból van, megbízhatatlan és könnyelmű, akkor selejtes, megérdemli a sorsát. Kikerülhetetlennek tűnik a vég...
Az alapsztori hősnője nem Bartók Béla Juditja, aki szerelmes asszonyként világosságot akar vinni Kékszakállú komor és sötét lelkébe (várába, ha úgy tetszik), hanem egy naiv fiatal lány, akit elvakít a pénz, hatalom és erő kombinációja. Részéről sincs szó odaadó szerelemről, inkább menekülésről, talán a létbizonytalanság, talán önnön sivársága elől. Kölcsönösen előnyösnek tűnő egymásra találás ez, ahol a hatalommal bíró férfi keresi azt a nőt, akit a várába vihet, aki elég könnyelmű és buta ahhoz, hogy elhiggye, ez valóban működhet… Pedig a kapcsolódás, ha csak szex és anyagi meggondolások táján jön létre, akkor ott is marad!

A Liebestod alatt a szívem úgy megtelt és sajgott, hogy arra gondoltam, biztos őszintén szeretem őt. Igen. Szerettem. Az ő oldalán minden szem rajtam függött. Az előcsarnokban a suttogó tömeg úgy vált szét, akár a Vörös-tenger, hogy átengedjen bennünket. A bőröm megpörkölődött az érintésétől. (A.C.)

A kép forrása: http://www.alvarodealmeida.com/?page_id=407
Az ifjú feleség, aki meg akarja pillantani férje igazi arcát, s ezért kutatómunkába fog, hamarosan iszonyú felismerésre jut. Angela Carter mesterien viszi ezt a szálat a katartikus végkifejletig. Nem árulok el többet, mert érdemes elolvasni a teljes novellát, sajátos hangulata van, akárcsak az írónő valamennyi művének.
Bartók operája jóval összettettebb ennél. Azért annyira zseniális, mivel nem a külső, hanem belső síkra helyezi a hangsúlyt. Kékszakállú vára lényegében Kékszakállú lelke, a szobák kinyitása az emberi lélek egy-egy aspektusát tárja elénk: az erőtől, a hatalomtól a szépségen, gazdagságon át a könnyekig vezet az út. Az utolsó szobában, Kékszakállú lelkének legmélyén összes korábbi szerelmét (keserédes tapasztalatát) találjuk.

Szépek, szépek, százszor szépek.
Mindig voltak, mindig élnek. (B.B.)

Tehát nem pusztán arról van itt szó, hogy adott egy nő, Judit, aki Kékszakállú után veti magát. Szó szerint ez történik, Kékszakállú ugyanis próbálja lebeszélni őt magáról, mire Judit így felel: Ha kiűznél,/ küszöbödnél megállanék,/ küszöbödre lefeküdnék. Ő erősködik, hogy nem kell rózsa, nem kell napfény, ide jöttem, mert szeretlek, itt vagyok, a tied vagyok. Szeretete végül minden termet kinyit – nem akarom, hogy előttem/ csukott ajtóid legyenek – Kékszakállú azonban nem tud mit kezdeni Judit érzelmeivel, mivel ő önmaga megmerevedett maszkjába szerelmes. Csak az kaphat szeretetet, aki adni is képes, és ebben rejlik a férfi tragédiája: olyasféle feltételek nélküli érzelemre vágyik, melyről tudván tudja, hogy egyetlen nőtől sem fogja megkapni. Minden csalódás után egyre nagyobb a kiábrándulás.

Enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek. (Villon/Faludy)

Mi a helyzet a szakállal? Miért pont kék? A szakáll eredetére vonatkozóan több feltételezés is van, pl. a középkorban a törvénytelen gyerekeket nevezték kéknek. Igazából ez a furcsa színű arcszőrzet utalás tulajdonosának nem hétköznapi voltára. Átlagon felüli képességek s valami nagy erő dolgozik benne. Sötét, kemény, erőszakos, amit létrehoz. Ő maga is az, noha képes tenni a szépet, kedvesnek tűnni ideig-óráig. A keménység hátterében sok sérelem, fájdalmas tapasztalat és rossz élmény húzódhat meg. Mindezek védekezésre késztetik az embert. A fájdalmas élmények következményeként az elme átveszi a hatalmat az érzések és a természetes ösztönök felett. Nem csupán uralja őket, hanem – mint a titkos kamrát a történetben – be is zárja, véglegesen eltiltva önmagától.

Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok? (B.B.)
A kép forrása: https://ro.pinterest.com/pin/

Ilyen értelemben a vár nem más, mint Kékszakállú elméje, megkövesedett, megkérgesedett lénye. Ebben él, ez adja a karakterét. Zárt világában nincs helye szívből jövő érzéseknek, szerelemnek, testi kielégüléssel igyekszik pótolni mindezt. Keménysége mögött folyamatosan ott munkál valami meghatározhatatlan kiégettség, kielégítetlenség, hiányérzet. A lélek öntudatlanul is keresi a kapcsolódásokat azokkal a félreállított részeivel, amelyek még nem rendelődtek teljesen az elme uralma alá. Munkál benne a sejtés egy másként működő rejtett valóságról, ami leginkább az álmokban jelenhet meg, vagy valamiféle fáradt szomorúságban. Megragadásához egy olyan helyre kellene belépni, melyet az elme bezárt, hozzáférhetetlenné tett. Ez az a bizonyos titkos kamra, melyhez ad ugyan kulcsot Kékszakállú az ifjú feleségnek, de tiltott zónának is kijelöli.
A fájdalmat megérinteni szinte lehetetlen. Ha mégis megtörténik, olyan indulati energiák szabadulnak el, amelyek azonnal projekciót keresnek, bűnbakot, akire átvihető a fájdalom, akit hibáztatni lehet. Mert a lélek mindig ismerős helyzeteket keres, akkor is, ha ez a helyzet számára végzetes. Belső Kékszakállúnk újra és újra keresi, majd megtalálja a vágyott szépséget, finomságot és gyengédséget. Azért, hogy újra és újra bebizonyíthassa önmagának, mindez csak hazugság, félrevezetés. Így válunk lélekben egyre keserűbbé és magányosabbá.

Az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
Urak, asszonyságok. (B.B.)

Minden elfojtott, ki nem mondott gyengédség, elvetélt simogatás egy lesz a halott asszonyok közül, a spontán feltörő, majd elnyomott vágyak hullái pedig egy idő után kezelhetetlenné válnak. Ha az elfojtott fájdalom, mely a sérelmekkel jár, eléri a tűréshatárt, ahogy a véres kulcs a bezárt ajtót, úgy nyithatja meg bennünk a felismerés és megértés hatalmas élményét.
Miért vérzik a kulcs? Mert olyasmit zárt be, amiben az igazi élet lehetősége volt. Elfogadni, szeretni, odaadónak lenni – spontán élvezni az életet kontroll és hatalomgyakorlás nélkül –, ez a lélek természetes igénye. S ha ez az igény túl sokáig van zár alatt, akkor az ott elnyomott erő is helyet és teret követel magának.
Ha élni akarunk, ki kell nyitni a titkos kamrát! Szükséges ez, hogy a belül elzárt fájdalom kitörjön és vérezzen, mert a kékszakállúság erőtere és energiája hatalmas. Amíg a fenti folyamat nem tud működésbe lépni, addig újra és újra létrehozza kívül és belül az áldozatszedés rituáléját. Öl, mert csak így tud élni. Áldozat lehet mindenki a környezetéből. A kemény emberek mindennel és mindenkivel szemben elégedetlenek. Ám a maximalista, erőfitogtató magatartás mögött ott pislákol a gyengeség, parttalan vágyakozás valami után. Kékszakállú és hitvese mindig össze fognak találkozni, mert ami belül feszít, kívül keres (meg)oldást.
A kép forrása: https://ro.pinterest.com/pin/
Létezik egy másik megközelítés, Kékszakállúé, miszerint szükséges minden ember számára a lélek egy aprócska szegmense, amit csak ő ismerhet. Olyan apró titkokról, „holt” szerelmekről van szó, melyek nem befolyásolják jelenlegi életét, ám ettől függetlenül részét képezik tudatos és tudattalan énjének. Felvet ez is néhány kérdést. Miért akarják az emberek teljesen lecsupaszítani a másiknak a lelkét? Miért nem elégszenek meg azzal, amit nyújtani tud illetve akar? Miért hajszolják boldogtalanságba magukat, ha adva van a boldogság lehetősége? A legfőbb ok a bizonytalanság, azért nem tudnak megbízni a másikban, mert nem bíznak önmagukban sem. S ha elmennek a végsőkig, onnan már nincs visszaút.
A mese rólad szól, csak a név más...

Magyarázat
A.C. = Angela Carter: A kínkamra (Ua., Európa Könyvkiadó, 1993)
B.B. = Balázs Béla/Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (opera) – librettó 
http://www.zeneszoveg.hu/
Francois Villon (Faludy György átköltése): Ballada a senki fiáról

Sokat inspirálódtam Pápes Éva: Mese, vér és erotika c. írásából. Köszönet az értékes gondolatokért!

joi, 9 februarie 2017

Van Isten

Mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban?
(Marcus Aurelius)

Clarence Wilmot lelke hasonló volt egy soklábú, szárnyatlan rovarhoz, amely hosszas és egyhangú küszködéssel próbál felkapaszkodni a porcelán mosdókagyló síkos falán, amíg a türelmetlen kézzel, váratlanul megengedett víz le nem öblíti a csatornába. Nincs Isten. [...] A bejárati ajtók közti linóleumpadlós előszobában keletkező léghuzat, mint ezt felesége gyakran panaszolta, felfújta a lépcsőn a port; most úgy tűnt, hogy a hit és a hivatás láthatatlan maradványai, amelyeket Clarence évtizedek óta akart megtartani az istentelen idők szellemével és a saját csökönyös racionalista gyanakvásával vívott harcban, ugyanilyen elporlott súlytalansággal emelkednek és sodródnak el a magasba.
Hátborzongató pillanat volt, néma szondázás a feneketlenségben. [...] Furcsán fakón és tompán szóltak az élet hangjai, mintha eltávolították volna alóluk a rezonátort. Azt mondták Clarence-nek, amit régóta gyanított: hogy a világegyetem, amelyet tökéletesen hidegen hagynak az ő lelkiállapotai, olyannyira híján van mindennemű isteni tartalomnak, akár egy lyukas bogrács. Elfolyt belőle minden metafizikum, a kegyetlenség és a halál kivételével, de Isten létének feltételezése nélkül ezek is közönséges fizikai tényekké lettek, amelyeket majd csak a feledés fog irgalmasan elmosni. [...] És mégis rémítő volt a megnyíló űr mélysége. Az ateizmus tisztító árja elmosta az emberi lény minden különleges értékét. A ló fásult nyomorultságával csak a paraszté vetekedhetett; a kőszénréteggé tiport hajdani zöld páfrányok ugyanolyan névtelenül töröltettek el, ahogyan Clarence-et törli el nemsokára egyetlen hunyorítással a félelmetes, földi idő.
(John Updike: Isten velünk vonul c. könyvéből)

Egy lelkészről van szó a fenti részletben, aki szinte egyik pillanatról a másikra elveszti a hitét. A könyv a továbbiakban azt beszéli el, hogyan mond le Clarence Wilmot a hivatásáról, és csap fel könyvekkel házaló ügynöknek, hogy ebből tartsa el a családját. 
Bár Isten létezése azon kevés dolgok egyike, melyeket sosem kérdőjeleztem meg, az érzést, a Wilmot tiszteletes által megélt összeomlást, azt jól ismerem. Tudom, hogy milyen, amikor elönt a hiábavalóság érzése, a kétségbeesés. Lehet ez egy lassan érlelődő belső folyamat, de ugyanúgy sokkhatás eredménye is. Elveszíteni a hitünket, egy szép napon rádöbbenni, hogy annak, amit csinálunk, abban a formában, ahogyan csináljuk, nincs semmi értelme, annyit tesz, mint megszűnni hitelesnek lenni. 
Pedig csak hittel lehet hitelesen prédikálni, beteget gyógyítani, gyereket nevelni. A hiteles embernek van hite, a hiteltelen ember egyszersmind hitetlen. Nézz a szemébe! Nem fogsz benne mást látni, csak fáradtságot és ürességet. Testtartása, arckifejezése olyan, mintha mázsás terheket cipelne állandóan. Az emberek többsége képes hosszú évekig, ha nem egy életen keresztül őrlődni, hit nélkül élni. 
Miben kellene hinnünk? Például önmagunkban, életünk vagy választott hivatásunk értelmében – hosszú a felsorolás. Ahelyett azonban, hogy kiutat keresnénk kétségbeejtő helyzetünkből, egyre csak emésztjük magunkat, tápláljuk a bennük lakozó keserűséget. Veszélyes dolog ez, mivel értelmes célok híján előbb-utóbb különböző betegségekben manifesztálódik a reményvesztettség érzése. Egy adott szituációban érzett tehetetlenségünk, s az ezzel járó düh ugyanis rengeteg energiát vesz igénybe. Meg kellene próbálni ezeket az energiákat nem önmagunk ellen, hanem a javunkra fordítani. Legtöbbször ugyanis csak gyávaságból, lustaságból maradunk meg évtizedekig egy méltatlan párkapcsolatban, nem megfelelő munkahelyen. Igy prostituáljuk önmagunkat nap mint nap. 
Nem igaz, hogy nincs más lehetőség! Mindig van választásunk, s mindig csak az első lépés nehéz. Kimozdulni a komfort zónánkból, belefogni valami újnak a megépítésébe... Újraalkotni azt, amit leromboltunk saját magukban vagy mások romboltak le bennünk... Csak a célra szabad gondolni. 
Megaláztuk magunkat vagy mások aláztak meg bennünket – nem is gondolnánk, mennyire összefügg ez a két dolog, mivel csak annyi megbecsülést várhatunk környezetünktől, amennyit mi adunk saját magunknak. Eljött hát az idő, hogy változtassunk ezen. Hogy a hátralevő életünket emelt fejjel és egyenes derékkal éljük le, s majd öregkorunkban ne megbánással tekintsünk vissza 30-as, 40-es éveinkre, ezért érdemes megfeszített erővel dolgozni. 
Rajtunk múlik, milyen hamar látjuk meg az alagút végén pislákoló fényt. Haladni kell, egyenesen előre, ha a sötétben tapogatózva tétován lépegetünk, akkor is. Van kiút. 
VAN ISTEN.

duminică, 29 ianuarie 2017

Fordítás vagy ferdítés?

Pár nappal ezelőtt anyagot gyűjtöttem egy középkori tematikájú PowerPointhoz, így akadtam a következő „Villon-versre” YouTube-on:


Olyan déjà vu-érzés volt, legalábbis egy bizonyos pontig, kamasz koromban ugyanis nagyon szerettem a Villon-Faludy (vagy inkább csak Faludy?) verseket. Igazán nem vagyok az a típus, aki nyakra-főre kommenteket ír a videókhoz, ám ehhez lett volna hozzáfűznivalóm. Kár, hogy le vannak tiltva a megjegyzések. Nem annyira az előadásmód zavar, de ha már – jól vagy rosszul, ez most mellékes – elszavalnak a verset, tiszteljék meg azzal a szerzőt, hogy legalább helyesen teszik! Igaz, hogy két kis szócskát hagytak csak ki, ám ez megváltoztatja az egész vers értelmét.
A videóban (hallgassa meg figyelmesen, akit érdekel!), a szavaló hölgy így mondja az utolsó sorokat:

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

A költeményben pedig így van:


A képet az eredeti kiadás alapján készítettem, amely 1937-ben az Officina Kiadónál jelent meg először. A borítón a cím elég sokatmondó: Francois Villon balladái – Faludy György átköltésében. Figyelem: nem fordításában! Miért kell ezt hangsúlyozni? Faludyt sok bírálat érte annak idején – és szerintem most is – az eredeti szöveg több mint rugalmas feldolgozásáért. Érdekes módon az irodalomkritikusok legnagyobb része eleinte, a megjelenés után ügyet sem vetett a Faludy-féle Villon versekre. Csak azután kezdték el kifejteni véleményüket, miután a könyv példátlan sikerre tett szert. A kritikáknak egyik előfeltételezése az volt, hogy a versek műfordítások. Ilyen szempontból igazuk is van azoknak, akik elmarasztalják Faludyt. Villon hangja a valósághoz jobban ragaszkodó fordítók, pl. Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső tolmácsolásában egészen más. Ez a hang nyers, egyszerű, tömör, népiesen vaskos, néha még durva is. Faludy költeményei túlságosan is líraiak, érzelmesek, a sorok túl gördülékenyek, egyik kritikusa a „modern sanzon” kifejezést használja velük kapcsolatban.

Mindezeken túl az sem bizonyított, hogy az összes vers eredetije Villon-vers lenne. Pl. a Jardin de Plaisance című, 1481 körül, a középkorban keletkezett versgyűjteményből valókról sem (ezek közé tartozik a Nyári ballada a szegény Loviseről), bár a kötet keletkezésekor Villonnak tulajdonították ezeket a költeményeket. A Faludy-kötetben ugyanakkor olyan vers is akad, melynek hiányzik az eredetije a hagyományosan Villonnak tulajdonított szövegek között, ilyen pl. a Ballada a senki fiáról, Haláltánc-ballada.
A kritikusok ezért a Faludy-féle átköltéseket az irodalom alacsonyabb, populáris régióiba illesztik. Létezik persze egy másik megközelítés is, a Kosztolányi Dezső-féle: „Alkotásnak látom a műfordítást, nem másolásnak.” Azt, hogy mennyire elrugaszkodott az eredeti szövegtől, néhány francia verssorral, annak német és Faludy-féle magyar fordításával szeretném alátámasztani:

Francia változat:


Et maintenant, elle a compris
Pourquoi ne pas seulement de pain
Fatigué peut faire l'estomac –
Il doit également être l'amour!

Német fordítás:


Und jetzt verstand sie auch
Warum nicht Brot allein
Den Bauch sattmachen kann –
Es muss auch Liebe sein!

Ugyanez Faludy tollából így hangzik:


S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.

Faludy az általa végzett munkáról így írt a kötet utószavában: „Az volt a célom, hogy a nagyközönség számára is érthető Villon-fordítást adjak, mely híven reprezentálja a XV. század és Villon szellemét. Hogy Villont érthetővé tegyem, rövidítettem és megtoldottam, egyszerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek vagy helyesnek találtam. Villon zsiványnyelvét, jobb híjján, a korszerű argóval pótoltam. (…) Semmilyen anakrónizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni.” Ezek a sorok mindent megmagyaráznak, nincs is értelme továbbragozni a témát.

marți, 24 ianuarie 2017

Az alfahím és egyéb állatfajták

Ez az írás egy paródia, bármilyen hasonlóság a valósággal, létező személyekkel vagy múltbeli eseményekkel a véletlen műve.
Mr. Darcy minden körülmények között, még csuromvizesen is
megdobogtatja az összes női szívet.
Vannak azok a szúrós tekintetű, komor, szinte csak tőmondatokban megnyilvánuló pasasok, akikkel leginkább az ócska ponyvaregények lapjain meg C kategóriás filmekben lehet találkozni... Dióhéjban összefoglalom a sztori lényegét. Pasi találkozik a Nővel. Kínozni kezdi a Nőt, részben banális félreértések eredményeként, részben azért, mert élvezi. Nő idegösszeomlást kap. Ekkor a Pasi karjába zárja a Nőt, majd kinyög pár össszefüggéstelen szót a soha el nem múló szerelemről. Ismerős a történet, ugye? Már Rejtő Jenő megírta a receptet, melynek alapján a füzetes regények meg az igénytelen filmek készülnek. És itt a vége, fuss el véle, mármint a könyvekben meg a filmvásznon. Ez persze korántsem véletlen: az írók pontosan tudják, hogy ami utána következik, túl borzalmas ahhoz, hogy (olvasó)közönségük elé tárják.
Olykor a való életben is bele botolhatunk egy-egy ilyen díszpéldányba; e sorok szerzőjének például van már némi gyakorlata, hogyan ismerje fel őket. Azért szeretnék néhány szót szólni róluk, hogy útmutatót nyújtsak a szerencsésebb hölgyeknek, akik még egyetlen romantikus regényhőst, alfahímet, ügyeletes ***fejt[1] sem láttak teljes életnagyságban, vagy nem tudatosították magukban, kivel is állnak szemben.
Miből sejthetjük, hogy egy igazi alfahímmel találkoztunk? Az első és legfontosabb ismérv: a pasi ránk néz, s mi rögtön erős késztetést érzünk rá, hogy megváljunk a fehérneműnktől. Akkor is ilyen érthetetlen hatással van ránk, ha nyilvános helyen vagyunk és egy kicsit sem tartjuk őt vonzónak. Eleinte mindent elkövet, hogy levegyen a lábunkról. Lassan, de biztosan befurakszik az életünkbe, a lelkünkbe, mintha valamiféle alattomos betegség (rákos daganat vagy hasonló) volna. Egyetlen randi után úgy kiismer minket, mintha együtt nőttünk volna fel, mi azonban semmit sem tudunk meg róla. Ez a későbbiekben sem fog változni, ne is tápláljunk hiú reményeket.
Bridget Jones helyében én is gondban lennék.
Azért elég érdekes, hogy a szerelemnek – vagy amit annak gondolunk – ez a lányregényes elképzelése a legtöbb nőben, még az okosokban is, képes elnyomni a józan ész szavát. Nem tudunk ellenállni az erős, szűkszavú, manipulatív pasiknak. Ábrándozva üldögélünk a kelengyésládánkon, aranyszőke fürtjeink csábos hullámokban omlanak alá, épp csak annyit fedve fel tökéletes dekoltázsunkból, amennyi ahhoz szükséges, hogy az áhított férfiú tekintete megakadjon rajta. És várunk. Lélegzet-visszafojtva, sűrű szempilla rebegtetések közepette várjuk, hogy belépjen életünkbe a nagybetűs Ő, Fitzwilliam Darcy és Daniel Cleaver sajátos keveréke. Megjegyzés: a regényhősök soha nem ballagnak zsebredugott kézzel, kissé elbambulva, ők mindig csak lépdelnek – céltudatosan és eltökélten, ami eléggé kimerítő, ezért is olyan szeszélyesek meg elviselhetetlenek a hétköznapokban.
No és mi a teendő, ha már megérkezett életünkbe első vagy sokadik alfahímünk? Ájuljunk kecsesen a karjaiba, lehetőleg úgy, hogy se a ruhánkban, se a frizuránkban ne essen kár, aztán hagyjuk, hadd tegyen velünk, amit csak akar. Utána pedig irány az orvos, hogy megvizsgálja, hová is tettük az eszünket.
Az erős és csendes jellemzők akkor lehetnek fontosak, ha porszívót vagy mosógépet akarunk venni, nem egy férfi esetében. Kétségtelen tény, hogy erős. Mi több, sokkal erősebb nálunk. Ebből az következik, hogy ha verekedésre kerül sor, alul fogunk maradni. És csendes is. Vagyis a kommunikáció szépen alakuló románcunkban némileg erőltetett és egyoldalú lesz. Az információk visszatartása történetesen kedvenc hobbijainak egyike. Azért teszi ezt, hogy rendszeres időközönként kiborítson vele minket. 
Köszönhetően az elfogyasztott irodalomnak – feltéve, hogy a könyveket, melyeknek borítóján térdnadrágos pasik díszelegnek, akik rizsporozott hajukat a tarkójuknál helyes masnival fogják össze, irodalomnak lehet nevezni – szívszerelmünk összes tulajdonságát normálisnak fogjuk elkönyvelni. Dúskálhatunk a viharos érzelmekben. Az állandó boldogtalanság, a rossz közérzet ugyanis azt a képzetet kelti majd, hogy ez itt az igaz szerelem.
Az alfahím birtoklási vágya eleinte még hízelegni is fog nekünk. Legalábbis amíg azt hisszük, azért van ez, mert nem bír meglenni nélkülünk. Hát nem romantikus? Hamarosan rá fogunk jönni, hogy velünk sem tud meglenni, addig legalábbis nem, amíg önálló gondolatokra és tettekre képesek vagyunk. Nem kell aggódni, nem sokáig lesz ez így. Végül olyanokká válunk majd, amilyennek ő szeretne minket. De ahogy ezt elérte, már nem fog becsülni, mivel olyan könnyen befolyásolhatóak vagyunk. Ezért rögtön egy új manipulálható egyén után néz. Ekkor kellene nekünk is körülnézni – megfelelő szakorvosi segítség után.
Miközben javában kínoz minket, egyik pillanatról a másikra hirtelen a nyájasság és tapintatosság mintaképévé lényegül át. Még a gyerekekhez és a kutyákhoz is kedves lesz. Különben ez megszokott viselkedés valamennyi romantikus hősnél stb. (a többi jelzőt lásd a második bekezdésben); így akarják elhitetni velünk, hogy van nekik egy gyengéd, érzékeny oldaluk is. 
Valójában ez csak része annak az érzéketlen játéknak, melynek célja személyiségünk teljes megsemmisítése. Miután megnyugtatott, hogy erre sosem lenne képes, még nagyobb élvezetet jelent majd számára, mikor ténylegesen meg- illetve betör minket. Mert végezni fog velünk. Aztán mikor darabokban heverünk a padlón, jön majd és összerakosgat, hogy utána elölről kezdhesse az egészet. Ez a legkedvesebb szórakozása. Mi pedig, minél komiszabbul bánik velünk, annál jobban fogunk ragaszkodni hozzá. Felfoghatatlan, hogy miért.
Véletlenül se izgassuk fel magunkat, mert megcsal! Ebbe nekünk nem lehet beleszólásunk. Mi csak a barátnője/felesége/gyerekei anyja vagyunk. Különben is, nemsokára találkozunk majd a szeretőjével, valamelyik pszichiáternél a váróteremben, esetleg a névtelen alkoholisták gyűlésén.
Annak oka, hogy ilyen mértékű megszállottságot vált ki belőlünk, nem más, mint a benne is meglevő rögeszmés viselkedés – a testiséget illetően. Kétszer annyit gondol rá, mint más férfiak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy folyton ez jár a fejében. Vagyis hőnszeretett alfahímünk teljesen romlott, s ezt mi nők valami érthetetlen oknál fogva nagyon vonzónak találjuk. Ne képzeljük, hogy hasonló kalanddal vágunk majd vissza, ha csak nem szeretnénk a közeli jövőben megrázó hír lenni az esti híradóban egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság kapcsán. Amúgy is lefoglalnak minket a soklépcsős terápiák, s hát nemrég kibontakozott személyiségzavarunk meg idült gyógyszerfüggőségünk sem feltétlenül tesz vonzóvá más férfiak szemében.
Drága Hölgyeim! Ugye tudja mindenki, hogy itt nem nyerhetünk? Soha, semmilyen körülmények között. A pasi ezt nem engedi. Ott sem hagyhatjuk őt, mert azt sem engedi. Mindössze annyit tehetünk, hogy továbbra is szorgalmasan járunk a pszichiáterhez, és magunkat hibáztatjuk. Elvégre mi vagyunk azok, akik szerint a megszállottság az érzelmek természetes fejlődése egy kölcsönös függésen alapuló, szadomazochisztikus kapcsolatban, mi kapaszkodunk két kézzel a fentiekhez hasonló gazemberekbe. És igen, mi tehetünk róla, hogy éjjelenként már fél marék Xanax meg egy üveg ital sem elegendő ahhoz, hogy el tudjunk aludni.

És még a fenekedet is elveri...
Hm... ezek szerint másnak is eszébe jutottak
a nyilvánvaló párhuzamok.
Kis kiegészítés: A szürkébbnél szürkébb könyvek hatására[2] drága alfahímeink kibővítették a repertoárjukat. Az Árnyalat-trilógia nyomán megjelent divathullám új elvárásokat támaszt a magukat dominánsnak tartó, regényhősi allűrökkel rendelkező pasikkal szemben, s ők ennek igyekeznek teljes mértékben megfelelni. Nem mintha partnerüknek akarnának örömet okozni ezáltal, csak élvezik, hogy végre büntetlenül kiélhetik szadista hajlamaikat.
„Ez a férfi, akit valaha romantikus hősnek gondoltam, fénylő, bátor, fehér lovagnak (...) Nem hős, hanem ember, akinek komoly, mély érzelmi gondjai vannak, és magával von a sötétbe. Nem vezethetném vissza a fénybe?”[3]
Holdvilágos éjszakán, miről álmodik... Nemcsak Anastasia Steele, hanem sokan mások is beleesnek ebbe a hibába. És ez a legnagyobb veszélye ezeknek a híg lére eresztett giccses könyveknek: reményt ad a bántalmazó kapcsolatokban rekedt nőknek, hogy majd ők megváltoztatják párjukat, ezért nem is próbálnak meg kilépni. Ha Ananak, korunk Elizabeth Bennetjének sikerült, nekik miért ne jöhetne össze?
Van két rossz hírem: az első, hogy ezeken a hajlamokon nem nagyon lehet változtatni, a második, hogy az ilyen beállítottságú pasik nem is akarnak változni.
Ja, van még egy harmadik rossz hír is: gyönyörű fiatal milliárdosok többnyire a pálca másik végén helyezkednek el, átlagos nők domináns férfiakból legfeljebb valami harmadrangú aktatologatót foghatnak ki, aki ezzel akarja kompenzálni unalmas és sikertelen életét.  




[1] Mindenki úgy nevezi őket, ahogyan szeretné, de a legjobb, ha sehogy sem kell.
[2] Ld. A szürke ötven árnyalata  túlsúlyos írónőjének és követőinek munkásságát.
[3] Vö. E. L. James: i.m. Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2012, 159.o. 

duminică, 15 ianuarie 2017

(Utó)karácsonyi mézes süti

Tudom, hogy rég elmúltak már az ünnepek, karácsonykor viszont kifutottam az időből, amiben a kisebbik gyerekem betegsége meg egyebek is közrejátszottak. Persze nem maradt süti nélkül a család, ahogyan az alsó kép is tanúsítja. 
Már régóta kacérkodok vele, tegnapelőtt pedig végre rászántam magam a mézes süti elkészítésére. Mostanáig folyton halogattam, mert elég macerásnak nézett ki recept alapján. Ami azt illeti, az is, ám az íze nagyon jó. Bemásolom ide is a receptet, mert tényleg finom, bár ezt a blogot nem ilyen célból hoztam létre. Azért kell néha egy kis változatosság, nem igaz?


Mézes süti (szokták még nevezni mézes krémesnek vagy mézes zserbónak is)

Az én mézesem :)
Hozzávalók:
A lapokhoz
45 dkg liszt
15 dkg porcukor
1 késhegynyi szódabikarbóna
3 ek disznózsír
4 ek méz (olvasztott)
1 db tojás (felverve)
4 ek tej




A töltelékhez
5 dl tej
10 dkg búzadara
25 dkg margarin
20 dkg porcukor
2 csomag vaníliás cukor
1 db tojássárgája
20 dkg baracklekvár (sárgabarack)

A csokimázhoz
20 dkg étcsokoládé
20 dkg vaj

Elkészítése:
A tésztalapokhoz valókat összegyúrom. Lehet még kevés tejet tenni hozzá, ha túl kemény. A tésztát rúd alakúra formázom és négy adagra osztom. Mindegyik darabot jól belisztezett felületen kinyújtom, majd egyesével megsütöm a margarinnal vékonyan megkent tepsi hátoldalán, előmelegített sütőben. Sötét zsemleszínűre kell sütni. (Nagyon gyorsan megsül, kb. 6-7 perc kell egy lapnak.) Azért jó a tepsi hátulján készíteni, mert könnyen le lehet róla csúsztatni. 
A töltelékhez a tejet felmelegítem, lassan beleszórom a grízt, ha megfőtt, állandó keverés mellett kihűtöm. Amikor langyos, hozzáadom a cukorral, vaníliás cukorral és tojássárgájával kevert margarint.
A tölteléket kettéosztom, az első lapra rákenem a felét, a második lapot ráteszem, és megkenem a lekvárral. Erre jön a harmadik lap, amire rásimítom a krém másik felét, a negyedik lappal leborítom, amit csokimázzal vonok be. A mázhoz a darabokra tört csokit gőz felett megolvasztom, majd belekeverem a vajat.
Mint minden újonnan kipróbált recept esetében, itt is fogok majd módosítani ezt-azt, mikor legközelebb nekifogok. Pl. jobb másfélszeres adagokkal dolgozni a tésztalapok és a töltelék esetében is. Baracklekvárból szintén több kell. Mézesebbre akarom majd csinálni, abból is mehet a tésztájába nagyobb adag. Szódabikarbóna helyett sütőport fogok használni. A csokimázba viszont kevesebb vaj is elég, olyan 15 dkg.
Amúgy a sütés-főzés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, bár azok szerint, akik ettek már a főztömből, nem csinálom rosszul. Kérésre természetesen referenciákat is tudok adni. :D Egyszerűen nem jelent kihívást egy új recept kipróbálása, nem okoz elégtételt, ha a gyártási folyamat végéhez érve sikerült valami finomat előállítani. Biztos bennem van a hiba.
Sütni csak 30 év körül tanultam meg (főzni már korábban tudtam). Az motivált, hogy a gyerekeim így olyan tésztákat ehetnek, amelyeknek pontosan ismerem az összetevőit. Ezzel együtt nem értem azokat a háziasszonyokat, akik csak a jól bevált receptjeket használják, alig próbálnak ki újat. Ismerek sok ilyet; a gyáva emberek úgy látszik, hogy a konyhában is gyávák. Azt sem tudom megérteni, miért érzik szükségét egyes háziasszonyok, hogy szentestére teljesen kikészítsék magukat. Értem ezalatt a végkimerülésig folytatott sütést-főzést, mely a kiskoruktól beléjük ültetett megfelelési kényszerből táplálkozik. Mert ezt látták édesanyjuktól, nagyanyjuktól.
A karácsonyi sütifelhozatal (2016)

Karácsony a szeretet ünnepe, itt lenne az ideje, hogy elkezdjük önmagunkat is szeretni, amihez az első lépés, hogy csak annyit vállaljunk, amennyit különösebb erőfeszítés nélkül meg tudunk csinálni. Pl. most karácsonykor kipróbáltam: a gyerekek a zserbógolyót ugyanolyan szívesen fogyasztják, mint magát a tésztát, és összehasonlíthatatlanul hamarabb készen van. Hát ilyen apróságokkal tehermentesíthetjük magunkat, meg persze jó időbeosztással. Ha előtte két-három nappal nekifogunk a sütésnek, és minden délután megcsinálunk két tepsi édes sütit vagy sósat, december 24-ére már csak a főzés marad.  


Jó munkát mindenkinek, aki kedvet kapott a fenti recept kipróbálásához!

joi, 12 ianuarie 2017

Az élet nem habostorta

Ez az írás egy paródia, szereplői fiktív karakterek, bármilyen hasonlóság a valósággal, létező személyekkel vagy megtörtént eseményekkel a véletlen műve.


A tekintély néha az erő jele, de lehet
a csődé is, a semminek a takargatása.”
(Örkény István)
A kép forrása: http://the7typesofpeople.blogspot.ro/
Én, született s a mai napig is annak nevezett٭ Tótfalusi Sára, több mint 20 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy nagyon komolyan fogom venni az életet és önmagamat. Ezt az elhatározásomat mostanáig sikeresen megtartottam. Még véletlenül sem mosolyodtam el soha a munkahelyemen, sem az osztályban, sem azon kívül. Ja, még nem is említettem: egy elit gimnáziumban tanítok világirodalmat. A latint, ami a mellékszakom, már rég leadtam. Én aztán nem fogom nézni az unott pofáját a sok lusta és érdektelen kölyöknek, mert ők úgy gondolják, hogy Cicero nyelvének elsajátítása nem az általános műveltség része! Elvégre nem kötelező mindenkinek olyan átfogó klasszikus műveltséggel rendelkeznie, mint nekem.    
No igen, valamikor arról álmodtam én is, hogy egyszer majd nagy dolgokat viszek véghez, például híres író leszek... Mostanra azonban szerencsésen felhagytam már az ilyen gyermeteg elképzelésekkel. Valakinek középszerű tanárnak is kell lennie, hogy középszerű felnőtteket neveljen ki a rábízott gyerekanyagból, nem igaz? Az átadott tudásnál ugyanis lényegesen fontosabb, hogy a fiatalok már az iskolapadban tanulják meg befogni a szájukat; ezt a képességüket sokat fogják majd kamatoztatni a való életben. Minden tekintélyuralmi rendszerben tudták, mennyire veszélyes a gondolkodás. Ha az emberek ki is merik mondani hangosan, amire gondolnak, abból csak problémáik adódhatnak! A fogyasztói társadalomban különben sincs szükség egyéniségekre, annál inkább reggeltől estig gürcölő egyedekre, akik feltétel nélkül alávetik magukat feljebbvalóik akaratának.
Én is ezt teszem a munkahelyemen. Továbbá árgus szemekkel figyelem a diákok, s persze munkatársaim magatartását és erkölcseit. Hát milyen dolog, hogy egy tanár késik az órájáról, milyen példát mutat így a felnövő nemzedékeknek? Ott van például Ica néni. A tanáriból jó 10 perces késéssel indul, megáll az első lépcsőfordulóban vagy a folyosó közepén, hogy még pár percet trécseljen Mici nénivel, aki szintén nem szeret pontosan bemenni az osztályba. Ők úgy gondolják, hogy az óra úgysem kezdődik el nélkülük, és ezt a feltevésüket több mint 3 évtizedes személyes tapasztalatra alapozzák. Mindenesetre ez alatt az idő alatt semmi ilyesmi nem történt még velük. Meg aztán beleszámít a nyugdíjba, nem igaz? Na, az ilyen hozzáállástól a falra tudnék mászni! Én aztán minden órámat az elejétől a végéig megtartom, akkor is, ha üres az osztályterem. Így legalább egy értelmes és széleslátókörű ember társaságában tölthetem azt az ötven percet, nem igaz? Különben volt már rá példa, ám erről majd egy másik bejegyzésben fogok szólni.
Néha előfordul persze, hogy csengetés után még kimegyek a mosdóba, vagy megállok a folyosón, hogy Feri bácsinak szapuljam a diákokat. Hát kérem, ennyi kikapcsolódás nekem is kijár. Ezt nem vitathatja el tőlem senki. Folyó ügyeimet sem tarthatom vissza egy órán keresztül. Ha pedig hamarabb jövök ki az osztályból, csakis azért van, mert már nem bírom nézni tanítványaim blazírt képét. Különben sem az én késéseimről van itt szó, hanem a másokéról.
Ám a késéseknél sokkal idegesítőbbek a vihogó diákok szünetekben a folyosón. Azért némely kolléganőmről is megvan a véleményem, úgy értem azokról, akik merik jól érezni magukat két óra között. Akik a diákokat, hallótávolságon kívül levő kollégáikat, az oktatási rendszert, netán a felhőket az égen vagy a virágokat a réten szidják, azokkal semmi bajom. A tanári mesterség a felelősségről szól, mely a nap minden órájában mázsás súlyként nehezedik a pedagógusok vállára, ezért ami engem illet, már évek óta nem húztam ki magamat, görnyedt háttal és mogorva arckifejezéssel járok-kelek a nagyvilágban. Minek is vigyorognék, mint a fakutya?
Nővérem, Kati három kisgyerekkel kínlódik otthon, ő sem nevet túl sokat. És még beteg édesanyánk ápolása is rámaradt, mióta elköltöztem a faluból. Semmi pénzért nem cserélnék vele. A férje, Karcsi is egy nagy gyerek, ha Kati nem készítené ki a ruháját minden reggel, nem is tudná, mit kell felvennie. Az unokaöcséim pedig katasztrofálisak! Ezért is könnyebültem meg nagyon, amikor az utolsó kapcsolatom is véget ért. Idejét sem tudom már, mikor volt ez, mindenesetre elég régen ahhoz, hogy a pasas arcvonásaira se emlékezzek.
Miért szakítottunk? Mert ő családot akart, én persze hallani sem akartam róla. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem szeretem gyerekeket – különben miért mentem volna tanárnak? – mindössze arról van szó, hogy miután kiléptem az iskola kapuján, egyetlen rémes kölyköt sem akarok látni magam körül! Persze van az a bizonyos dolog, nem írom ki, micsoda, hátha kiskorúak is olvasnak engem... (A mai fiatalok amúgy is a számítógépen lógnak egész nap, ahelyett, hogy a világirodalom remekeit forgatnák szabad perceikben.) Nos, ezt a dolgot egyes emberek, de csakis egyesek, jobb szeretik kettesben átélni, ami azonban nem lehet indok rá, hogy én ekkora terhet a nyakamba vegyek!
Különben pedig rengeteg a munkám. Holnapra ki kell javítsak két osztálynyi dolgozatot. De az is lehet, hogy inkább hétvégére halasztom az egészet. Végül is még csak egy hónapja írták meg a felmérőket, s én vagyok a tanár, rajtam aztán ne kérje számon senki, mikor végzem el kényszerű kötelességemet! Ha tudnák, mennyire utálok dolgozatokat javítani! Inkább megnézem Facebookon diákjaim hiányos öltözetű képeit, a rossz helyesírással írt kommenteket, hogy holnap egy-két ironikus megjegyzés keretében kifejezhessem nemtetszésemet órákon, meg persze szünetekben a kollégáknak. Hasonlóan tartalmas időtöltést mindenkinek!

٭ amely tényt büszkén vállalom, másokkal ellentében ugyanis én nem vetettem alá magamat holmi divatjamúlt társadalmi konvencióknak

luni, 9 ianuarie 2017

Ulysses, a „nagy blöff”

James Joyce arcképe az Ulysses szavaiból összerakva 
„Egymás után következő földi nemzedékeket megelőző és túlélő régisége: éjkirálynői volta: bolygói függősége: tükröződő fényessége: a kelte, nyugta, növekedése és fogyatkozása meghatározott idejében rejlő állandóság: nézetének erőszakolt változtathatatlansága: határozatlan válasza a bizonytalan közeledésre: hatalma dagadó és apadó vizek fölött: ereje, hogy szerelmet gyújtson, megrémítsen, szépségbe öltöztessen, megőrjítsen, bűnre csábítson és cinkosul szegődjön: arcának nyugodt megfejthetetlensége: magányos domináns kérlelhetetlen ragyogó közelségének rettenete: viharnak, szélcsendnek előjelei benne: fénye, mozgása, jelenléte izgató hatása: kráterei, kiszáradt tengerei, csendje intelme: ragyogása, ha látható: vonzása, ha láthatatlan.”
Párhuzamok a Hold és a női nem között James Joyce tolmácsolásában - hát ennél líraibbat rólunk, nőkről rég nem olvastam. S ha belegondolok, hogy az író egy dublini átlagpolgár napját körbejárva jutott el idáig, úgy még nagyobb olvasmányélmény az Ulysses. Mellesleg ez a bizonyos polgár, Leopold Bloom szombathelyi gyökerekkel rendelkezik. Szobrot is avattak ott a tiszteletére, meg Bloom-napot is szoktak tartani.٭
Jó pár évvel ezelőtt egyszer már megpróbáltam elolvasni a könyvet, de nem boldogultam vele. Vagy még nem értem meg rá, azt hiszem. :) Akkoriban azzal a feltett szándékkal vettem kezembe a könyvet, hogy én meg fogom érteni az Ulyssest. Latin és görög szótárt, s mikor láttam, hogy az is szükséges, mitológiai lexikont elérhető közelségbe helyezve, vettem egy mély levegőt, aztán nekifogtam. Körülbelül az első 25-30 oldal után feladtam.
Marilyn Monroe az Ulysses olvasása közben :)
Ma már tudom, hogy az Ulyssest nem annyira megérteni, inkább átélni kell. Olvastam, olvastam: eleinte bosszankodva (ismét ott vagyok, ahol a part szakad, mindjárt bedobom a sarokba), aztán hitetlenkedve (nem igaz, hogy ez a világon az egyik legolvasottabb könyv), majd eljutottam arra a pontra (nem tudom megmondani, mikor), hogy elkezdtem élvezni ezt az ezerfelé ágazó, csapongó szövegmonstrumot. És már nem értetlenkedtem a sok apró utaláson, a dirib-darab gondolatfoszlányokon, melyeket Joyce mintha mellékesen vetett volna papírra, anélkül, hogy bármi célja lett volna vele, francia nyelvtudásom hiánya sem zavart már. Sodródni kezdtem a szöveggel, miközben ízlelgettem a szójátékokat, a sorok dallamát – hát így sikerült összhangba kerülnöm vele. Bevallom, időnként azért ki-kizökkentem ebből az efemer harmóniából és elvesztettem a fonalat, viszont az utolsó oldalakat már a munkahelyemen, szünetekben olvastam el, mert egyszerűen képtelen voltam hosszabb időre letenni a kötetet. 
Lehet, hogy az Ulysses csak zseniális „blöff” (a kifejezés Szerb Antaltól származik), és az író irodalomtörténészek meg vájtfülű olvasók heccelésére alkototta ilyenre. De az is biztos, hogy a hétköznapok, pontosabban egyetlen hétköznap abszurduma a legjobb kiindulópont az olvasás élményének önmagáért való megtapasztalására. Különben miért is kellene egy jó könyvnek közérthetőnek vagy olvasmányosnak, esetleg mindkettőnek lennie? Ilyen nagy írónál, mint Joyce, igazán nem lehet ez szempont. :) Mi, olvasók vagyunk túl földhözragadtak, ha ilyen elvárásaink vannak. És itt be is fejezem. „Az ember sose tudja, kinek a fölkérőzött gondolatain kérődzik.” (Ulysses)

٭ http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/szobrok/James-Joyce-szobor.html